Hét év telt el azóta, hogy egy társkereső alkalmazáson keresztül, rám talált a szerelem... 23 éves voltam, ő egy évvel fiatalabb és két hét levelezés után személyesen is találkoztunk. Nem olyan volt, mint a képeken, de azért hosszasan elbeszélgettünk egy padon. Majd az újbóli találkozót követően, már egy párt alkottunk.

 A fővárosba költöztünk és ő szépen elkezdte építgetni a karrierjét. Én egyszerű vidéki kislányként, örültem, hogy minden ismeretség nélkül találtam állást egy ruhaboltba. Míg Ő végigjárta a ranglétrát és eljutott a legtetejére, én maradtam ugyanott. De elégedett voltam, az ő sikereiből táplálkoztam. Nekem épp elég volt, hogy én meg tudtam teremteni azt a biztos háttért, amin keresztül ő nyugodtan fejlődhet. Kicsit az én érdememnek is éreztem.

 Aztán miután a csúcsra került, úgy éreztem most már nekem is lehetnek álmaim és közel a harminchoz, eljegyezve arra gondoltam, lehetne akkor egy családunk...

 Nagyon nehéz gyerekkorom volt. Apámnak egy józan pillanata sem volt és mikor már erősre itta magát, élt is az erejével. Minden éjszaka reszketve aludtam el. Körülvettem magam millió kis plüssállatkával, és mindig imára kulcsoltam a kezem, bíztam benne, hogy ezek a dolgok majd megvédenek tőle. Mikor nagyobb lettem mindezt kiegészítettem egy éles konyhakéssel is, amit a párnám alá tettem. Ez is egyfajta biztonságérzetet adott. Lehettem vagy 10 éves ekkor...

 Mivel csodálatos párom volt, olyan akit az ember szívesen visz haza bemutatni és 3 év után el is jegyzet, gondoltam közel a harminchoz, most eljött az én időm. Vágytam arra hogy meglássam a terhességi teszten a két csíkot... hogy érezzem, mikor a gyermekemet, elsőként teszik a mellemre. Hogy hazavigyem a gyönyörűen berendezett kis szobájába és elégedetten nézzek rá érezve azt a határtalan nyugalmat, hogy valószínűleg szép gyerekkora lesz, mert jó apja van.

 Nos ez az elképzelés csak az én fejemben élt. A párom inkább még élni akart, ütni a vasat míg meleg... és ez a két pólus rövid időn belül elkezdte erősen taszítani egymást,mígnem májusban eljutott odáig a dolog, hogy magamra hagyott. Mert már nem szeret, mert már nem boldog,mert már képtelen így élni tovább...

 Kedvesen nekem hagyta a lakást, mind a 19 évnyi hitellel, ami még maradt abból, hogy ne a Bank legyen a főbérlő. Ez szép is lenne csak sajnos a hitel és a rezsi pont lefedik szerény keresetem, így lényegében csak épp éhen nem halok...De van elég bajod, ezzel te most ne is foglalkozz, inkább nézd milyen körülményes (lehet) egy egyedülálló 30 éves nő élete a "mai piacon". 

 A további posztokban ezen élményeim fogom veled megosztani :)